Változom. Levedlem a személyiségemet, és újat növesztek alatta, ha szükséges a sikerhez. Szívesen teszem.
Ha ezen múlik, ezen nem múlik...
Az elején azt vettem a fejembe, hogy képessé váljak kb. 90% -os eséllyel tudatmegőrzéses elalvással tudatos álomba lépni. Amit eddig tettem érte, az sok. Idő, energia, összpontosítás, kitartás, kísérletezés, próbálkozás újra, újra, újra.. Érzem a bőrömön (és a hangulatomon): tényleg sok. A saját mércémmel mérve. Objektíven nézve a siker szempontjából viszont... Jaaaaaaj... Kevés, kevés, mint sünben a dauer..
Olyan tulajdonságok kellenek ide, amik egyszerűen nem az én tulajdonságaim. El tudom képzelni őket, de idegenek számomra, az nem én vagyok, az egy másik ember. Olyan acélos következetesség, aminek az én kis szeleburdi lényem pont az ellentéte. (Ld.) Valami számomra újszerű élesség, sűrűség, lényeglátás. Kompromisszumot nem kötő elszántság, letisztult, szikár, elemi hozzáállás. Ezeknek a dolgoknak az összessége, érzetre, ha becsukom a szememet és hagyom, hogy összeálljon belőlük egy élőlény, valami idegen, valami mindenképpen több, mint amennyi én vagyok. Ahol ezek a dolgok vannak, ott én nem vagyok. Ott kő van, szél, minimalizmus, jeges nyugalom.
Nem, nem az én helyem. De szimpi hely. :-)
Meggyőződésem, hogy a hétköznapi értelemben vett személyiség: illúzió. Csak megszokás, bizonyos szempontból: lustaság. Most pedig érzem a bizsergést, ami fájdalommentesen ledobhatja rólam a megszokott, otthonos "ént", és alatta ki akar bukkanni egy friss, ismeretlen, életteli új réteg. Csak valami hatás, környezeti inger kellett hozzá, ami elég erős, hogy beindítsa a folyamatot, amitől kényelmetlennek érzem a régi, szűk páncélomat, mint a rákok. Ez most a tudatos álmodás. Erősebben akarom, mint általában szoktam a dolgokat, és ha hiába ficergek, mert egyszerűen "nem az én szintem", hanem egy másik ember kell hozzá, hát legyen, örömmel alakulok át azzá az emberré. Nem én erőlködöm, a folyamat visz előre, és ez izgalmas, bizsergető, élvezetes élmény.
Van egy egyszerű trükk, amiről már írtam, eddig roppant hasznosnak bizonyult és nem is sejtett tartalék erőforrásokat lehet vele felszabadítani. Szóval... Nem részletezem, egyszer csak, kb. három hónappal ezelőtt, ketten néztük a hajnali, hideg ködöt a nyitott ablakon át. "Köztes" ébredés, óracsörgésre, hogy még visszafekhessek, és gyakorolhassam a T.Á. -ba lépést. Cudar időpont, becsukódik a szemem, fázom, de igyekszem valahogy elég dinamizmust pumpálni az idegrendszerembe, hogy sikerüljön a gyakorlás. És az aktuális választott: egy "mitológiai" alak, akiről érzem, hogy ha létezne, na neki hinnék, őt komolyan venném a témában. Egy tipikus magányos, toronylakó, szikár, jeges, zseniális varázsló. A lakhelyéül szolgáló kitalált, roppant kiterjedt, gazdag univerzumban A varázsló: Xardas.
Nyitott ablak, jógalégzés, csípős hajnali köd. Pár lépésnyire áll tőlem, hallgat. Illik hozzá ez a hűvös, éles idő. Közben pedig tudom, hogy könnyedén, kisujjból kirázva képes arra, amivel én most meg fogok próbálkozni igen bizonytalan kimenetellel. Ez bosszant. Végül őszinte indulattal kibukik belőlem a kérdés: " - Hogyan??? "
"Úgy, hogy nem engedek meg semmi mást."
Akkor még nem is igazán értettem miről beszél. Most már sejtem.
Utolsó kommentek