Robogunk egy őserdei földúton, tócsák, nagy sár, egy sárga volánbusznyi menekült (családok leginkább), egy archetipikus volánbuszsofőr, meg én.
Egy konkrét álomélmény, hogy először is érzékeltetni tudjam, mit szeretek a tudatos álmokban.
Háború van, ezt biztosan tudom. Az a népirtós fajta. Ronda idő.
Az a feladatom, hogy segítsek a menekülőknek átjutni ebből a nagyon nem családbarát övezetből valami másik helyre, (minimum más éghajlat és földrész, de azt hiszem másik bolygó is, ez nem egész tiszta, ) ahol új települést alapíthatnak, a később utánuk jövő x busznyi menekült telepessel együtt. Első alkalom tehát, ők a legelszántabbak. És nem, nem sárga volánbusszal mennek a másik bolygóra, mi csak a portálig kísérjük őket, egy drótkerítéssel körbevett, nagy, lepusztult ipari épület, benne egy teleportkapu szerűséggel. Olyasformán működik, mint egy kis reptér. Most időlegesen épp őrizetlen (őszintén nem akarom megtudni, hogy a társaim ezt hogyan érték el).
Kisebb elhárított bonyodalmak után közeledünk a portálhoz, már látni az őrbódét. Valahol itt jöttem rá, hogy álmodom. ( "Kírály!!" )
Hogy érthető legyen minden: a tudatos álom abban különbözök a rendestől elsősorban, hogy az álmodó tudja, hogy épp álmodik. Így már meg is tudja változtatni az álmot, apróságoktól egészen drasztikus álomépítésig, ha akarja. Ha nem, akkor a T.Á. olyan lesz, mintha az illető a valóságban lenne, csak a saját tetti függnek a döntéseitől, minden más "jön", hősünk pedig cselekszik, vagy sodródik (pl. menekül). Mint normál álomban. Egyéni ízlés kérdése, ki hogyan nyúl bele a tudatos álmaiba. Én a kifejezetten kaland - kategóriás tudatos álmaimban nem szeretek csalni. Tudom, hogy álomdom, ez elég. Nem változtatok szándékosan a történet részletein, ettől lesz izgalmas, ettől válik igazán élvezetessé. Az a kis plusz fűszer.. :-) Ebben a bizonyos álomban semmin nem változtattam, amin a valóságban sem tudtam volna.
Eddigre már úgy vagyok a középkorú, elhízott, kopaszodó sofőrrel, mint a szántóvető az egyszem disznajával: szüksége van rá, persze, meg egyetlen, meg toleráns is vele, persze, de olyan dühvel tudja szidni az ostobasága miatt, hogy maga is meglepődik. Addig se finomkodtam vele, de hogy rájöttem, hogy nem is "valódi"... Több családnyi viharvert ember, gyerekek, minden rossz döntés után emberek halhatnak meg, ez meg itt már többedszerre nem azt csinálja, amit kérek tőle, óvatoskodik, szűkagyúskodik, de azért ellenérvel, vitatkozik, és azt hiszi, jobban tudja. A tehetelen dühömet, meg a kommunikációs stílusomat mindenki fantáziájára bízom.
Odaérünk. Nem hajlandó bemenni a kapun, mondván, ha ott esünk csapdába buszostul... (Nagy, gyomos, üres gyárudvar az épületig, igazi céllövölde.) Tudomásul veszem, hogy szimplán gyáva, és most látszólag ésszerű érvekkel akarja a tetteit alátámasztani. Nagy, elkeseredett szócsata. Okosan, tisztelettel, csöndesen, logikusan, hízelgéssel, agresszívan, végül abszolút tapló módon, de derekasan küzdök. Semmi. Egyébként végig úgy fogad minden szidalmat tőlem, mint egy birka, mintha föl se fogná, ez még pluszban dühít. Emberek kiszállnak, megyünk gyalog.
Befelé a folyosók valóban üresek, maga a technológia valami adoptált idegen cucc, ezért az épület belső díszítése is abból a földönkívüli kultúrából való, elképesztő, színes növények (?) üvegtábla mögött, csodálnám, de nincs sok idő, sietni kell.
Itt átugrok részleteket, a portálig nem jutottunk el, a telep tényleg csak látszólag volt üres, szerencsénkre viszonylag gagyin megkonstruált csapda volt, éppenhogy, de sikerült visszajutnunk a buszhoz, ajtókézrecsapással, vasrúddalüvegszétzúzással, ami kell. (Ja! Fegyvertelenek voltunk, természetesen.) Nem vesztettünk el senkit, de nem sokon múlt, kint az udvaron lőttek ránk, akkorát rohantunk a gyomok között, biztos voltam benne hogy valaki ottmarad. A busz egy kis részen bejött értünk mikor már látszottunk, mozgó járműre felugrálás, horror, életveszélyes buszozás kifele a földúton. Üvöltő gyerekek, síró anyukák, kipirosodott, rémült férfiak. (komolyan eszembe jutott feszültségoldásnak hogy "Nyugodjatok meg, ez csak az én álmom", de hamar elvetettem.) Elkeseredés, kudarc a levegőben. Megkönnyebbülök kicsit, hogy azért megúsztuk mégiscsak, és maximális erkölcsi fölényben érzem magam, mert nem lett volna az az életveszélyes futás, ha a busz az ajtóig visz minket. Bezuhanok az ülésembe, és álfesztelen stílusban odacsicsergem a sofőrnek, hogy " Na. Hát, akkor meséljen valamit." Ezzel azt akarom neki mondani, hogy ha már miatta kerültek családok golyózáporba, jobbat úgysem tudunk, üssük el az időt, mintha nem épp az életünkért menekülnénk. Kegyelemdöfésnek szánom, fölényeskedem, azt akarom, hogy nagyon szégyelje magát, és kínos hallgatásba merüljön. Eszembe nem jutott, hogy szótfogad...
Tátva maradt a szám, nem hittem el. "Ez teljesen hülye." Még ki se fújtuk magunkat, épp fölfogtuk hogy élünk, ez meg itt totál komolyan elkezd "mesélni valamit". Hallgattam. Először hallottam összefüggően beszélni, nem csak célszerű félmondatokban. Halkan, tárgyilagosan, dráma nélkül, csak úgy elmondott dolgokat. Közben vezetett. A családjáról beszélt. Hosszan, csöndesen, értelmesen. Lassan mindenki rá kezdett figyelni, oldódott a világvége hangulat, még a kölkök is elfeledkeztek a bőgésről, olyan volt az egész, mint egy picike csoda. Elmesélte, mi történt velük az utóbbi pár évben, rendesen végigvert rajtuk a háború, hogy mit csináltak, hogy ő mit csinált, miket csinált végig, hogy a család ezen pár tagja, meg az a néhány tagja, meg a felesége, meg a nagyobbik lánya...
Nem részletezem, nem is emlékszem igazán rá részletesen. Már amikor ültem ott az ülésben és hallgattam, akkor se tudtam rendesen odafigyelni, mert egyrészt az járt az eszemben, hogy basszus, nehogy most ébredjek föl, nem tudom mennyi ideje beszél, de had, még egy kicsit had hallgassam! A másik, ami kitöltötte az agyam folyamatosan és totál fejbe vert, hogy teúristen, mekkora egy seggfej tapló vagyok én...
Szerintem el tudjátok képzelni, mennyire szégyeltem magam, mikor fölébredtem. Nagyon brutális lecke volt. Ritkán alázott meg úgy bárki életemben, mint ez a pasas. Pont azzal, hogy szikrája nem volt benne az én ótvar tapló stílusomnak. Végig csöndes volt, szerény, utóbb rájöttem, hogy kettőnk közül magasan ő volt inkább észnél. Nem tudom, nem is számít, hogy adott taktikai vitában kinek volt éppen igaza, érvelt amellet, amit célszerűnek tartott. És nem, nem birkaságból pergett le róla minden, amit épp dühömben hozzávágtam.
Ennyi. Tudom, hogy csak egy kis rohangászó elektromos töltés, hogy csak a tudatalattim által összegyúrt pár percnyi gondolati alakzat, de a tisztelet meg a szeretet, amit érzek amikor eszembe jut, az valódi. Ez számít. Szerintem.
Szóval szó sincs vadregényes technikai vagy tudományos szakadékokról, amik az utamba állnának. Pillanatnyilag én saját magam vagyok az egyetlen akadály. - Igen. Érzésnek is olyan ciki, mint ahogy hangzik.
Utolsó kommentek