Még egy kicsit a nyers élvezetről. Ezúttal a zene élvezetéről. Álmomban zenélni: olyan tömény esztétikai öröm, amihez képest a "valós" zenehallgatás erőtlen hamisítványnak érződik. Életem éber- és álomélményeit együttesen nézve az öt legcsodálatosabb közöt van.

Két jelenség összhatása miatt lehet így szerintem:

• A néha fokozott érzékelésélmény, amikor kép, hang stb. erőteljesebb, intenzívebb, mint ha valós, normál élmény lenne. Van ilyen. A biológia valami furcsa trükkje - mindenesetre komoly élményforrásul szolgálhat.
• A másik pedig az, hogy álomban az ember olyan képességek birtokában lehet, amihez ébren egyáltalán nem is konyít. Pl. mozdulatok, sport, tánc, folyékony nyelvtudás illúziója egy ismeretlen nyelven, stb. ÉS: virtuóz zenei képességek.

Nem tudományos tény amit mondok, de a tapasztalataim alapján nagyon így fest a dolog:

Amilyen bonyolultságú zenét az álmodó agya képes ébren felfogni és élvezni, olyan összetettségű zenei kompozíciót képes alkotni is. Nem emlékezni egy éber tapasztalatra, hanem újat alkotni, tisztán hallott hangokként, kész zeneműként megjelenítve.

Álmodban hallod a zenét, amit az elméd alkotott, akár több szólamban is, és olyan minőségben, mint az a "kinti" zene, ami komponálásra ihlette az elmédet. Nálam többnyire a pár órával lefekvés előtt hallottak tudják ezt kiváltani. Talán szerencsés is az izlésem ilyen szempontból, mert eleve szeretem a virtuóz szólót, amikor egyetlen hangszer hangjába tökéletesen bele tudok veszni. Persze, sose leszek a közelében sem annak a hangszeres tudásnak, hogy lejátszhassam az ébren hallott zenék "viszhangjait", amik az elmémben megszületnek alvás közben, de az áloménem igen!! :-) Mintha valaki egy készülékkel figyelné a belső világodat, és közvetlenül abból építene neked kompozíciót. Olyan stílusban, amilyen a legutóbbi éber zeneélvezet élményed volt.

És az álom megad még valamit. Annak az örömét, hogy azt a bizonyos lelki zenét te magad játszod le. Akarod, és kifejezed. Ennyi. A kezedben pedig úgy szól a hangszer, mintha egy tökéletesen beélt testrészed lenne. Semmi technikai nehézség, semmi hiba.

Tegnap álmomban a szobámban ültem, és egy cselló volt a kezemben. Az érzelmi hatást nehéz elmondani. A stílus valami ilyesmi. Hogyan adjam át.. az éppen kedvenc hangszereden képzeld el a számodra pillanatnyilag legnagyobb örömet okozó zenét, de úgy, hogy az ott, akkor születik, spontán játszod, ami jön éppen a lelkedből, és TE játszod le.

Volt, hogy egy nap sokat hallgattam ír népzenei rádiót. Éjjel pedig egy nem létező, mély hangú ír furulyára emlékeztető hangszer hangján - énekeltem. Tudtam, hogy épp álmodom, úgyhogy maximálisan átadhattam magamat az élménynek, bármi zavaró gondolat nélkül. Az asztalom felett lebegek, és énekelek. De az épp kedvenc hangszerem hangja szól a torkomból, kicsit mélyebb hangfekvésben, kicsit íres, állandóan magába forgó, lendületes, de furcsán sarkos dallammal, virtuóz, íres díszítésekkel. ÉS: uralom! Nem hallgatom passzívan, hanem én idézem elő. Olyan tökéletes természetességgel formálom a dallamot, mintha csak beszélnék.

A kedvencem pedig: egy zongoralecke, kb. tíz évvel ezelőttről. Egy régi, lomos, kacatos, poros padlás. Egy zongora. Ami viszont tökéletes állapotban van, és egy porszem sincs rajta. Szóval: padlás. Zongora. Én. Meg az ördög.

Ketten ülünk a billentyűk előtt, először ő magyaráz, tanít, később én is meg- megpróbálom amit mutatott. Aztán..  Amíg élek nem fogom elfelejteni.  Egy négykezes. De olyan, de olyan, de olyan!! :-D Gyors volt, szenvedélyes, virtuóz, csodálatos összhangban, egyetlen zenét improvizáltunk ketten és mégis tökéletes egységben szólt... Huh! :-) Ördögi volt! :-) Ahányszor azóta meghallom azt a szót, hogy "négykezes", végig fut a hideg a hátamon, és mosolyoghatnékom támad. "Négykezes, ugyan már. Ha tudnátok, milyen az... " :-))))